A csúcson kezdte. És a csúcsról nincs más út, csak lefele. Ezt akkor még nem tudta, huszonéves fejjel hitt a világ megváltásában és az emberekben. Közben rájött: a világ nem szorul megváltásra, és nem az emberekben kell hinni, hanem valami másban. Talán Istenben. Vagy az ördögben.
Azóta eltelt két évtized. Az egykori elnöki tanácsadóból mosogató lett egy bécsi ötcsillagos szállodában. Nem volt bonyolult feladata: a pincérek által visszahozott tányérokról a kukába kaparta az ételmaradékot, leöblítette, majd áteresztette a gépen és megszárítva, kipolírozva felrakta a polcra. A polcon katonás rend uralkodott. Szerette a rendet, diktatúrában nőtt fel, és ránevelték, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Csak a saját helyét és énidejét nem találta, hiába kereste evilági és túlvilági körökben.
Sokszor elgondolkodott a monoton munka közben: milyen út, ösvény vezetett a csúcsról a szálloda pincéjébe? Egykor itták a szavait, kikérték a véleményét, hallgattak a tanácsaira, most pedig azt sem kérdezik meg tőle: hogy van? Igaz, nem is tudna nagyon mit válaszolni, a nyelvi hiányosságai korlátozzák abban, hogy németül kifejtse gondolatait. Szívesen elmondaná, hogy rajongott az elnökért, szívből-lélekből írta részére az ünnepi beszédeit, szabadságról, egyenlőségről, Európáról, hagyományról. Könnyű dolga volt, minden beszédben azt írta meg, amit hallani szeretett volna egy elnöktől az ünnep alkalmából, ha a forradalom kitörésére, vagy leverésére emlékeztek, vagy ha csak egy kórházat vagy iskolát adott át. Egyszer viszont rájött, hogy ő és az elnök nem ugyanúgy gondolkodnak, bár az ő szavait adta elő a pódiumról, azokat egy percig sem érezte a magáénak. Csalódott benne. Elárulta. Aljasul. Mint Brutus Cézárt...
Vagy elmondaná, hogy hiányzik a hazája, a szülővárosa, az a kis porfészek, ahol felnőtt ember lett. Ahol először találta szembe magát az igazságtalansággal, amit képtelen volt benyelni, lett-légyen az bármilyen semmiség. De ott is kitúrták mindenhonnan… Például nem lehetett portás az emlékmúzeumban, mert többet tudott az emlékekről az igazgatónál.
Végül is ez a munkahelye sem különbözött sokban a tanácsadóitól, talán annyiban, hogy nem öltöny-nyakkendőben jelent meg reggelente. Öt éve csinálta már, váltani szeretett volna. Rutinból ment minden, már oda sem nézett, tudta minden egyes edénynek, tányérnak, evőeszköznek, pohárnak a helyét. Kívülről fújta a menetrendet, tudta, hogy hétköznap metróval, hétvégén busszal a leggyorsabb a bejutás. A vendégsereg is ugyanaz volt. Dúsgazdag, okoskodó urak, finom és buta dámák által kísérve. A magánélete is már csak ezekre a hölgyekre korlátozódott: lenyalta a rúzsfoltokat a poharakról, a félbe harapott sütiket élvezettel bekapta és próbálta a nyál ízét elválasztani a cukortól, csokitól és vaníliától. Hosszan szopogatta a szívószálakat, kéjesen cuppogtatta a kanalakat. Neki ennyi elég is volt, nem vágyott többre, csak egy ízre, egy illatra, egy színre.
Egy madárcsicsergős szombat reggelen a buszmegállóban hirdetést pillantott meg. Hullamosót keresnek. Rögtön tudta, hogy elérkezett az ideje: váltani kell! Már nem csak a rúzsfoltokat kaphatja meg a kávés csészékről… Hirtelen bevillant: igazi rúzsos ajkakra, hús-vér idomokra, testiségre vágyott, nem csak álmokra és ábrándokra. Gyönyörű nőkre, akiktől lovag módjára vehet végső búcsút, és adhatja át őket a halál végtelen ölelésének.